Szállj velem a szellõk szárnyán!

Mert szép...

A pap és a rabbi karamboloznak, mindkét kocsi totálkáros lesz, de mindketten megússzák. Kiszállnak, megszólal a rabbi: - Kedves paptársam, ez valóban Isten csodája, hogy mindketten ép bõrrel megúsztuk, erre inni kell. A rabbi elõveszi a laposüveget és átnyújtja a papnak, a pap meghúzza, visszaadja a rabbinak, mire az zsebrevágja az üveget, mire a pap: - Mondja rabbi, maga nem iszik? - Nem, én megvárom a rendõrséget...

Az ember néha olyan, hogy a meleget lehûti, a hideget felmelegíti, és teszi ezt az évszaknak megfelelõen sokmindennel. Így lesz a bor forralt, a kávé pedig jeges. Ebben a kis írásban, olvasóink kérésére azt rendszereztük, hogy mi minden is ismert "jeges kávé" név alatt.

A legismertebb jeges kávé ital nem jeges kávé és nem ital. Inkább kávés vaníliafagylalt. A különbség az, hogy "eszik-e, vagy isszák". Ezt az "italt" helyesebben fagylaltos kávénak, vagy kávés fagyikehelynek lenne illõ hívni. És minden esetben, ha a jeges kávénkat kanalaznunk kell, és nem tudjuk italként fogyasztani, akkor nyugodjunk bele, hogy éppen desszertet fogyasztunk, nem italt.

A jeges kávénak alapanyaga valójában -de korántsem meglepõ módon - a jég. A jég lehet egész jégkocka, úgynevezett szájjég, vagy tört jég, vagy akár jégkása is. Ezt a jeges kávét is többféleképpen készíthetik el. Az olasz kávékultúrát ismerõknek nem lehet idegen a "freddo" szó. A caffé freddo, a cappuccino freddo mind tört jégre öntött hideg italok.

A "cafe con hielo" vagy a "café amb gel" kasztíliai spanyol és katalán nyelven az egész jégkockás változat nevei. Másfél deciliter körüli üvegpohárban két jégkockára öntik az espresso kávét, ami azonnal lehûl.

A jeges verzióknál maradva különlegességnek számít a "granita" néven ismert kávé-jégkása. Ezt jégkása készítõ gépek tartályában folyamatos fagyasztás és keverés mellett hozzák létre.

Érdemes kitérni a frappé-ra, ami instant kávéból, és vízbõl, shaker, vagy mixer berendezés segítségével készül. A Görögországban népszerû frappé, habjával együtt, 3-4 deciliteres ital. A frappét hideg összetevõkbõl készítik (hideg víz, kevés hideg tej), és jégkockákat adnak a kész italhoz, hogy sokáig hideg maradjon.

A hideg kávéitaloknál pár dolgot mindenképpen meg kell jegyeznünk. Elõször: a kávé - fõképpen az espresso - a hûtés folyamán minden aromáját elveszíti. Ezért érdemes a keserû ízt kiegészíteni, nyugodt szívvel lehet édesíteni. Másodsorban a hideg kávéban nehezebb a cukrot feloldani, azt elõre el kell keverni az italkészítés folyamán.

Harmadrészt van néhány dolog, ami a hideg kávéval össze nem illeszthetõ. Ilyen például a "növényi alapú tejszínhab" ami látszatra igen kellemetlenül oldódik bele a kávéba. Az ital fogyaszthatatlanul ronda lesz tõle.

Van tehát jeges kávé és fagylaltos kávé. A jeges kávé általában jéggel hûtött és ital, míg a fagylaltos kávé desszert. Érdemes rákérdezni, hogy az adott helyen mit értenek "jeges kávé" alatt. Ha nem fagylaltra vágyunk, nyugodtan kérjünk egy kávét és egy kis üvegpohárban két jégkockát, vagy legyünk bátrak és magyarázzuk el, mit szeretnénk.

Jeges körte calvadosszal és csokoládéöntettel

Hozzávalók (8 személyre):

* 1,5 kg érett Vilmos körte
* 1 citrom leve
* 1/2 csésze finom kristálycukor
* 10 egész szegfûszeg
* 6 evõkanál víz
* vékony csíkokra vágott narancshéj a díszítéshez

Az öntethez:

* 200 g fõzõcsokoládé
* 4 evõkanál erõs feketekávé
* 1 csésze habtejszín
* 2 evõkanál Calvados vagy brandy

Elkészítése:

A körtét meghámozzuk, felszeleteljük és a citromlével, a cukorral, a szegfûszeggel és a vízzel egy edénybe tesszük. Lefedve 10 percig fõzzük, majd eltávolítjuk a szegfûszegeket. Ezután hagyjuk kihûlni. Robotgéppel vagy mixerrel sima pürévé keverjük. A pürét egy fagyasztásra alkalmas tálba öntjük, és szilárddá fagyasztjuk.

Közben egy 900 g-os püspökkenyér sütõformát kibélelünk átlátszó fóliával. Hagyjuk, hogy a fólia a széleken lelógjon. A fagyasztóból kivesszük a pürét, és átmerjük egy robotgépbe vagy mixerbe, és simára keverjük. Az elõkészített sütõformába töltjük, betakarjuk, és szilárddá fagyasztjuk.

Az öntet elkészítéséhez a csokoládét egy nagy hõálló tálba tördeljük. A tálat forró vízzel töltött edény fölé helyezzük, majd amikor a csokoládé megolvad belekeverjük a kávét. Fokozatosan hozzákeverjük a tejszínt, majd a Calvadost vagy a brandyt. Az öntetet félretesszük.

Mintegy 20 perccel a tálalás elõtt a formát kivesszük a fagyasztóból. A jeges körtepürét egy tálra borítjuk, lehúzzuk róla a fóliát, és a hûtõszekrénybe tesszük, hogy kissé megpuhuljon. Az öntetet forró víz felett megmelegítjük. Desszertestányérokra helyezünk egy-egy fagylaltszeletet és megöntözzük a mártással. Narancshéjcsíkokkal díszítjük és azonnal tálaljuk.

Ez a klasszikus francia desszerten alapuló parfé bármely étkezésnek frissítõ és hatásos befejezéséül szolgálhat. Az ízhatás érdekében csak érett és leves körtét használjunk.

Varga Imre
Ébredés
Kivezetés egy álomból

Kezdetben nem volt. Kezdetben. A nem volt csak azután lett. Ahol nincs van, nincs fehér, nincs fény, de sötét sem. Valami mégis megrezzen, kettésejli az egyet. Gyöngédebb, könnyebb, áttetszõbb, ritkább, világosabb, izzóbb része alul, fölötte a sötétebb, nehezebb, fölkomorlóbb.
A sötétség csõrébõl aprócska fényes buborékok, madárpittyegésként elõpezsgõ világosság. Még nincs kettõ, de már osztódik az egy. Megbillen, elmozdul. Az alvómaszk feketéje. Amikor már látható. Körötte, mögötte és benne (is) a világosság. Közelít, távolodik, örvénylés. Közelíthet-e, ami még nincsen? Van, de rejtezik. Sejtelem. Megbillen, elmozdul. Az alvómaszk feketéje. Amikor már látható. Közelít, távolodik, örvénylés. Közelíthet-e, ami még nincsen? Van, de rejtezik. Sejtelem. Megnyilvánulatlan. Az alvómaszk. Eltakarja.
Ebben a sejtelemben. Érezhetõ valahonnan. Ettõl lesz irány is. Ezt keresi az érzéshez, amikor még a kép is túl gomolyog. (Nincs.) Mintha egy idegen ismeretlen nyelven szólna. A csöndje sem a szavak közötti. De volt s van is, mert ebbõl támad. Ez bonthatta meg. A magában nyugvó ketté hasad. Lett a nézés. Aki néz és amit. Formája, súlya van. Amikor kívül került, onnan érinti fénnyel. Megbillenõ feketeség.
Az egyik oldalán sûrûbb, testesebb, nehezebb; már sötét. Távolodik.
Ha igen, van kitõl.
Aki a kezdetre is ott volt. Amikor még semmi. Létezett, de hol? S mibõl, mibe? Mivel keresné, ha nem lenne mivel? Ha nem lenne kereshetné-e. Ha már nem tudná, hogy nem tudja még. Keresnie kell. Minden lehet. Ez az akarat, ez a kettésejlés, megbillenés, tisztázódó szürkeség. A fölfehérlõ és az alásötétedõ.
De ez már túl világos. (Miközben: mégsem.) A keresés teremti nyelvét, formáját. Elõhívja a lehetõségek közül. Valamibõl kibontja ez az érzés. Abból, ami nem volt. Csak én voltam. Én sem voltam, s mégis. Erre gondoltam. Ezt akartam. Vagy mégsem. Mert miért ez a zsivaj, morajlás, csörömpölés? Zajosabb, mint odabent. Ahol a kettéválás még hangtalan. Megakad.
Ami a kezdet elõtti. Talán az egyetlen is csak utána lett; és ez a megértés. Mielõtt meglátná, mielõtt megjelent volna benne, vele, neki, mielõtt õ lett volna, már értené. De akkor kicsoda, ha (még) nem õ. Ha még nincsen, csak az értés. Az értése.
Történik folyton.
A megakadó kettéválás is.
Félretenni a kezdetet (miután már megvan, szavakban is), akár a fekete alvómaszkot. Eddig szükség volt rá, de már nézel. Tudod, amit látsz. Eltenni a mondataiddal, s nem kutatni tétován, hogy volt-e egyáltalán. Ha igen, miért. Mert az akarat, a te akaratod, benne van, mindaz, amit gondolsz, érzel az alvómaszk elõttiben. Mögötte is. Egyszerre virrad túl és belül.
Volt. Talán. Te is benne, ha õ tebenned.
Míg megtalálod, kilépsz az útra, mindez eltelik. Az egyik kibomlótól a másikig elmúlsz megint. Teremted magad.
Sokféle vagy. Mindezzé válasz. Idõzöl benne. Érzed, nem ez.
Hol indul a történeted?
Egy más kép a térben.
Mi irányít? Honnan, merrefelé?
Ami megvalósul. Ott – mégis – kivel?
Most folyton kérdezel. A keresésed is kérdezés. (Kijárod.) Ahogy nézel, ahogy utánajársz. Ahogy hatolsz. Átjársz, megélsz.
Ez volt-e az?
Azzal kezdõdött-e?
Egyáltalán, volt-e kezdet? Volt-e, ami rajta túl? (Az eredet. Most is ez alakít.)
A kettényílás, elválás valamit megmutat, ami már benne rejlett. (Vetkõzik, feltárul.) Lebegve az út felett s alatta.
Forrásér odalent. Víz a föld alatt.
Az errejáró érzi, gyógyulására, megújulására rejlik. Sejti tikkadó torokkal. Vajon ihat-e majd belõle?
Van, aki így kezdi. A szomjúság a kezdet. Erre ébred. Már álmában benne csobog. (Száraz horhosok szelik keresztbe-kasul éjszakáit.) Innia kell. Valósá- gosan. Fölérez, sötét van. Nem lát még semmit. Tapogat a sötétben. Nem ért még semmit. Ha fölébredt, meg kell keresnie.
Esetleg leírja. Ha nincs víz, egy darabig ez is segít.
A keresés, ez az útja. Nem mindig igazi. Van úgy, hogy szobájában, belsõ terekben járja. (Azt hiszi, odakint van.) Elindul, tétovázik, letér. Az út térbe, idõbe vezet.
Útifû: lándzsás. Gyermekláncfû. Vadszeder. Tarackbúza.
Valóságos? Nem kell mást látni, nézem, ami van: ez most innen és túl is.
Ha sokáig nézem, már nem ugyanaz. Odabentrõl megváltozik.
Templom balról a dombon. Fehér. Csendes. (Valami a falakon belülrõl.)
A völgy az agyagos mart fölött, az évszak fölött, az idõben feloldva. Szenteltessék meg a te neved!
Kiléped. A fehéret. A formát. Emel, lendít, letesz, rálép. Megléped a teremtést. Lépsz, lépsz. A másik benned nem lép. Nézi. Tapasztal.
Áradó harangszó. Odabent. Kiterjed a peremekig.
(A templom ablakain kiáradó fényt nyeli, kortyolja a sötétség. Az éhes titok. Én vagyok. Nem enyhít emésztõ szomjunkon a fény, mert utunk nem arra fut fel. Talán nem is onnan jöttünk. Nagy volt a félelmed, náladnál, világodnál nagyobb, lefetyelte, vedelte, nyelte, itta fényedet, szavaidat az éjszaka. Nem látott semmi, nem hallották. Ebben az elszivárgásban tûnt el az idõ.)
A harang szava átjárja a rétet, a fûben, vízben, sziklában fénye vagyok. Ettõl látható minden.
Süt a nap.
Megtermi a fényt az üresség. Emel, lendít, letesz, rálép.
A szavak is teremnek. Ha vizet még nem találtál, enyhítenek szomjadon.
Bent vagy csendjében. Csendjébõl lépkedsz idekint.
Megteremted magaddal a menést. Úton vagy.
A harangszó a mélybe erezõdik, elömlik a szélekig mindenütt. Ráhajló ég alatt, a kéken belül zeng. A zöld felett. A homok sárgája fölött.
A kongás fénye narancsszín s vörösen mindent betölt. Néma dombok. Füves lejtõ a hallgatás mélyébe és a csendet karistoló ágak.
A harangszó fénye, lobogása. Élnek a fák. Smaragdszín pihegõ levélbõr. A patak hullámai, sodra kifelé s középre; elfutnak, visszahoznak. Minden arcom felé.
Légzésem vonja, légzésem úsztatja tova a felhõt.
Ahol megszûnik, ott most a forrás.
Ahonnan a szavak, gondolat. A menés. Képek. Amibõl a fû kinõ. Amitõl a kék. Ami benned. Amiben te.
Visz az igék között. Emel.
Ürgelyuk!
Lendít.
A faluszél kovácsmûhelye. A bõrkötényes fölemeli kalapácsát. Lecsap.
Letesz.
A tûzhely mellé egy fazékban. Hámozzátok a krumplit.
Rálép.
Roppan a csigaház. Bûntudattal lenézel.
Ezekbõl kibontani a tiszta menést.
Csak az érzés. Az érzetek. Légzés. Figyelem. Tapasztalat derûje.
Szenteltessék meg a te neved!
Ezzel lépdelsz az úton, ezzel érzel.
A templom mellett. Ahogy egyszer bennem honolt az a csend és kelet felé nézem a dombról. Gödröt ástak közel. Kifordultak belõle koponyák, csontok.
Mikor jön el az a csend? Amikor az orgonaszó. A dicsértessék. A karzatra vezetõ lépcsõk nyikorgása. A harangszó.
Emel, lendít, letesz, rálép.
Fölfelé mentek.
Gyûrögeted kezedben barna micisipkád.
Az úton menés vagy. (Megyek utamon. Beolvadok. Miközben járom, beleolvadok egészen. Elhagyom, de benne maradok. Viszem magammal. Visz magával az út. Letépek az árokpartról egy sárga virágot. Pitypang. Pimpimpáré. Amikor ránézek, üres a kéz. A virág ott sárgít az út mellett megint. Sárgán lüktetek a központ felé, miközben persze megyek elõre a tájban. Bele a tájba. Mintha teremtõdnének (velem) az irányok. Semmi nincs távol. Nézem az utat, a bokrot, ahol ösvényem elfordul, s bennem fordulok el. Ha egy lépést se tovább, már a fordulóban vagyok, de nincs róla tapasztalatom. Amit gondolok, megtermi a bokor. Egy bokor gondolataival haladok elõre. A sok részben elveszteném magam, ha nem ezt az egyet keresném.)
Te váltál ki a fekete alvómaszkból. Belõle indultál. Egy barátodnál láttál ilyet elõször. (Ezt láttad.) Albérleti szobájában, egy városszéli lakótelepen. Vagy egy budai utcában. Most õ kérdez. Válaszolsz neki.
Köszönöm elég jól. Írom a drámám.
Ez is egy mondat szerepedbõl. Írod, hogy írod.
Kiderül, mi lakik benne. (Õ is benned lakik.)
Így kettéválva kevesebb, mint ami voltál. De már az alvómaszk feketéje mögött is világosság volt. Akkor lettél csak te is, amikor ez az út, templom, füvek és a barátod kérdése.
Felezõdtél, megosztódtál. Kívül-belül. Minden helyett: mind én.
Amikor átélem: visszatérek. Az egy a másik féllel is. A másik, mert végül õ se fél. Magamtól miért is.
Közeledem, távolodom.
Én is õ vagyok. Õ is én vagyok, de azért más is.
Ha már szóvá tettem.
A kezdetektõl az úton. A végzetek felé. Játszva az úton talált szavakkal. Írom a drámám. Úton vagyok.
Megvárom, amíg elindulok. Türelem, amíg ideérek, ahová kell. (Csak ne vágjak magam elébe!)
Az út már vezet. Néha le kell térnem.
Lelépsz, ha elábrándozol. Félrelépsz, írsz.
Haladsz a szekérúttal. Középen fûcsomók. Göröngyök, hantok, keréknyomok. Por. Ahová megérkezel, elkészül az a hely is. A színe. Minden helyszín utánad.
A síkból síkságra érsz. Az alvómaszk síkja után a mezõ tere. Most rajtad áll az út. Tõled függ, amit teszel.
Egy lépést. Lépsz. Az akarat tüstént megvalósul. A lábat emelve érzed s gondolod. Befelé fordul minden részlet. Egy lepke is befelé csapong.
Írom a szerepem, mondom. S némán hozzátoldom: az alvómaszkból jöttem. Hozom magammal.
Mert nincs róla képem. Csak sejtés.
Elhagyom neveimet sorban. Lapulevél, katángkóró, útifû, istván.
Aminek nincs neve, az nem marad el. Itt a rét, a köztes, a sejtés, érzés, a rejtezõ. A megtapasztalás.
A te neved. A templom.
Beíratlan, fehér az idõ. Barátod visszatért. Magatokra maradtál. Látszólag egyedül mégy. Az újabb kérdések, szavak elébe.
Az alvómaszk még benned forog. Ez az ég sejtelme odafent és alattad az út. Tûz és föld. (De már nincsen bennük a maszk.)
Ami könnyû, világos, felülre került. Lesüllyedt, ami föld és árnyék. Mindkettõ te vagy. (S ami közöttük, az is.)
Akkor nem hiányzott, mert minden benne volt. De most nincsen falu. Hiányzik a templom körül. (Miközben írod, észreveszed.) Te is egyedül mégy. Most harangszót hallasz (dél van? ünnep?), most kérdést.
Mintha ez a hely is színleg lenne. Színhely a megírandókhoz. Piroscsizmás táncolók meglepik. Piros almák a fejtetõn. Egy legény a fején vörös boros palackot egyensúlyoz. Énekelnek. De ezt nem kell megírnod. Nem is akartad. De a színhely vonzza. Deszkadobogó. Megyen már a hajnalcsillag lefelé.
Amikor a nõvéred lejött a színpadról. Megfájdult a feje.
Leírtam, hogy tovább juthassak.
Kocsiút, gyalogút.
A közelítés. Jön egy fa, föltárul, a törzs másik oldalán elenged. Egy kõ is találkozik, s elhagy. Felhõk.
Templom sokáig vagyok. Templom halad a szekérúton. Szekértemplom. Szekérszentély. Tehenek húzzák. Kukoricaszárért megyünk.
Ez most idekerült. Elhessinteném. Lepke; elszáll.
Formákban vagy. Teremnek benned. Kihajlik egy ág. Jön a teremtésbõl a táj. Egyedül, magányosan.
Az alvómaszk feketéjében villámok. Mennydörgés. A lebillent idõ ködbe fordul. (Amikor eltévedtél gyermekként.)
A templom még nem tudja, mi legyen körülötte. Megpróbálta a harangszót. Egyebek híján ezt telepíti. Benne is az üres tér. Várakozás. Nincs még ember odabent. Áll a tájban. Egy kép.
(Nincs körötte omladék, üszkök, halottak.)
Várj vele! Ne hozd ide, ami lehetséges. Tartsd meg magadban, amíg kéretik.
Piros cserép. Máshonnan fazsindelynek látszik. Nádtetõs is ugyanakkor. Egyszerre többféle fedi, mégis egy. Befedi teljes idejét.
Rotunda. Hozzáépült négyzetes tér. Múltjára emelték. A keresztje azért biztos. Bár ezt is le-letörték. Egy ideig e nélkül.
Az orgonabokrok se mindig mennek. Néha körbeveszik. Lélegeztek. Ha belélegzik, kitágul, magasabbra szökik a tornya. Ha kilélegzik, a fala is puhább. Az út is veled, belésüppedsz. A kõ képlékenyebb. A színek oldottabbak. Átfürdetnek egészen. A rekesz kéken lappad, emelkedik. Szélcsendben hol a szél?
Egy bárányfelhõ májad fölébe. Lassít. Ha lepihen, hová a szél? Jobb oldalt kaszáló. Talán kiöntések is. Patak. Nem akarod jellegtelenül. Berendezed az ismert részletekkel. Egy nyárfát, akácot odaültetsz. Még egy fahíd is. Ez már túl sok. Ez már meghittség. Másik idõ.
A táj még személytelen. Nincs lakója. Vándora vagy te is. Onnan már eljöttél. Jöttél a(z alvó) maszk mögül. Szekérút, rét, templom. Ide most ennyi is elég.
Amikor megállsz, akkor történnek leginkább. Értelmük lesz.
Úton vagy. Az betér. Elhagy. Megy és attól marad. Zsigeri nyüszítés. Nem ez csak a neve. Fölhangzik. Fölhangzol.
Fúj a szél. (Ezt megint nem akartad. Bízd a szélre akaratodat. Átfúj két sor között.)
Átfutnál két szõlõsor között. Amit már idetelepítettél. Mintha a szél csak így találná a helyét. Pedig van annak helye bárhol. Megteremti magának. Bízd magad a szélre. Öröm, hogy lobogsz. Föl-föltámadsz vele. A füvek, falevelek, felhõk mozgásában látszol. Tõle hangzanak szavaid.
Magányos ez a táj. Attól, hogy itt jársz, magány lesz. Bár nincs kopárság, igaz. Termõföldek sincsenek. Se tölgyerdõk. Úgy látszik, lépéseidhez nem is kellenek. Akkor besétálnál a fák közé. Eltûnnél egy másik – láthatatlan – történetben. Elhagynád a járatlan kedvéért a járhatót.
Bólong egy ág. Föltámadtál megint.
Emel, lendít, letesz, rálép. A menés a dombbal, templommal keletkezik. Minden lehetõség. Minden feltétel.
Feltételesen vagy velük szabad. Megvalósulhatsz általuk. Megvalósítanak.
Föltámadunk. Örülnek a füvek. Még a por is fölszáll, örvénylik, forog. Mi történik, ha elül?
Szélcsend. Nem beszélsz. Nem hallható semmi nesz. A (szél)csendbe foglalva minden itt.
Az út átvándorol. A két széle közt. A domb mögül tarkód alá befut. Barna haj fedi.
Emel, lendít, letesz, rálép. Érkezünk és távozunk. Vagyok, vagyunk.
Beszélsz magadhoz, s nem érted, nem emlékszel, amit mondtál. A felejtésre ébredsz. A nevek ott maradtak valahol. Állatkerti ketrecben egy apró kutyácska szerû állat. Elõtte a park virágágyásai, bokrai közt viháncolt a mélyben. Benne mókus van meg sikló, meg veréb barnája is. Ez írható most a neve helyett, ami ott maradt a ketrecben vele. De valami idementõdött. Hasonlít. Ez nem is fekszik, hanem áll. Elég aprócska is. Szing-dzso. Ha te lennél, így neveztek volna. Ez van idekint. A másik, az igazi, a ketrecben maradt. Az álom ketrecében. Írod, soraid mögött. Szénacsomók. Favályúcska vízzel. Beton itató. Talán.
Nem emlékszel jól magadra, amikor még (Szing-dzso) voltál. Indulsz kifelé a szobából, megbotlasz, sötét van, nem látod, a küszöb, elveszted egyensúlyodat, megállsz és elfelejted, miért indultál el. Visszamégy. Pedig még nem is értél oda, ahonnan. Leülsz asztalodhoz. Nézed odakint a park piros rózsáit, a fenyõket, és veled szemben a délutáni nap. Vele eszedbe villan, miért jöttél vissza. De az nem látszik, amire emlékezni szeretnél.
Szing-dzso.
Hanem ez már így túl sok. A túl sok meg kevesebb, mint az elég.
Nevekre bízni, ami csak sejtés.
Szélcsendben mit csinál a szél? (Csendben van-e?) Ha sokáig figyelem, elnyugszik. És feltámad megint.
Honnan hová? „Visszajössz az ajtóból.” Ez így túl világos. Vakít.
Majd még a délutáni (októberi) nap is. Nem tudsz csak lenni. Megtoldod magad egy-egy mondattal folyton.
Amikor a végére érsz már, újat nyitsz megint. Megfordulsz: csukva mögötted az ajtó.

Gyors segitség ha valaki éhes éppen.:-)

Szép estét, jó éjt!

Rabindranath Tagore: Gitanjali

Az ember felfedezi gazdagságát, amikor ajándékaiért Isten eljön hozzá.

Attól félek, lemegy a nap, mielôtt még észrevenném, s az áldozat ideje elmúlik.

Te vagy az, ki a nappal fáradt szemére az éjszaka fátyolát vonod, hogy megújítsd tekintetét az ébredés friss gyönyörûségében.

Mikor a régi szavak kihalnak nyelvemen, új melódiák törnek elô a szívembôl; s ha a régi nyomok elvesztek szemem elôl, új világ tárul fel elôttem csodáival.

Ez az én gyönyörûségem, hogy így várok, s nézgelôdöm az útszélen, hol az árnyék és fény egymást ûzik, s hol a nyár nyomába az esôs idô lép.

A fény aranyporrá törik szét minden felhôn, s pazar bôségben szórja szét a drágaköveket.

Örömfátyol húzódik levéltôl levélig és mérhetetlen vidámság. Az ég folyói átlépték partjaikat, s szerteszét özönlik az örömár.

A gyenge is lehet félelmetes, mikor ôrjöngve próbál erôsnek látszani.

A fáradt vándortól, kinek kenyerestarisznyája kiürült, még mielôtt útja végére ért; kinek ereje kimerült; végy el szégyent és szegénységet s újítsd meg életét, mint ahogy a virágét megújítod a jóságos éj leple alatt.

Világosság, ó, hol van a világosság? Gyújtsd meg azt a vágyakozás égô lángján!

Ha szívem kemény és kiszáradt, lepj meg engem az irgalom záporesôjével!

Nem jutott el hozzád az üzenet, hogy a virág a tövisek között királyi pompában s ragyogásban áll? Ébredj, ó ébredj! Ne hagyd az idôt hasztalanul tovatûnni!

A fény benn táncol az életem szívében; a fény belekap szerelmem húrjaiba; az ég megnyílik, a szél pajkos vadsággal száguld, kacagás fut végig a földön.

Ha te nem szólsz hozzám, némaságoddal töltöm meg a lelkem, s elviselem azt is. Csendben maradok s várakozom, példát véve az éjszakáról, mely csillagfény mellett ünnepvárva virraszt, s fejét türelmesen, mélyen lehajtja.