Szállj velem a szellõk szárnyán!

Nah ez az ami most nálam nem igaz!

Szép estét!:-)

Kukucs:-)

Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál

- Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki sem cirógat, becézget,
mert a bõröm egy kicsikét recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: "Szólj a szûcsnek, bátyuska,
protezsálj be prémesállat státusba!"
Vagy vegyen be legalábbis bélésnek...
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának...
Így kesergett sündörögve, bujkálva,
Míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
- Jössz a szögeságyamra, te kispárna!

Helik karonfogva sétál a körúton fiatal feleségével. Csinos nõ jön velük szembe. Helik illendõen kalapot emel, úgy köszönti - Ki ez a nõ? - kérdezi gyanakodva a felesége. - Ne is kérdezd, szívem. Elég bajom lesz akkor, amikor neki kell majd elmagyaráznom, hogy te ki vagy.

ÁPRILY LAJOS: LASSÚ SZÁRNYON

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erõseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítõ szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sûrü hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Tanuld meg ezt a versemet

Tanuld meg ezt a versemet,

mert meddig lesz e könyv veled?

Ha a tied, kölcsönveszik,

a közkönyvtárban elveszik,

s ha nem: papírja oly vacak,

hogy sárgul, törik, elszakad,

kiszárad, foszlik, megdagad

vagy önmagától lángra kap,

kétszáznegyven fok már elég -

és mit gondolsz, milyen meleg

egy nagyváros, mikor leég?

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

mert nemsokára könyv se lesz,

költõ se lesz és rím se lesz,

és autódhoz benzin se lesz,

és rum se, hogy leidd magad,

mivel a boltos ki se nyit,

s kivághatod a pénzedet,

mert közeleg a pillanat,

mikor képernyõd kép helyett

halálsugarat közvetít,

s mert nem lesz, aki megsegít,

ráébredsz, hogy csak az maradt

tiéd, mit homlokod megett

viselsz. Ott adj nekem helyet.

Tanuld meg ezt a versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

s mondd el, mikor kiöntenek

a lúgtól poshadt tengerek,

s az ipar hányadéka már

beborít minden talpalat

földet, akár a csiganyál,

ha megölték a tavakat,

s mankóval jön a pusztulás,

ha fáján rohad a levél,

a forrás dögvészt gurguláz

s ciánt hoz rád az esti szél:

ha a gázmaszkot felteszed,

elmondhatod e versemet.

Tanuld meg ezt a versemet,

hogy elkísérjelek. Lehet,

s túléled még az ezredet,

s pár kurta évre kiderül,

mert a bacillusok dühödt

revánsa mégse sikerül,

s a technológia mohó

hadosztályai több erõt

mozgatnak, mint a földgolyó -

memóriádból szedd elõ

s dúdold el még egyszer velem

e sorokat: mert hova lett

a szépség és a szerelem?

Tanuld meg ezt a versemet,

hadd kísérlek, ha nem leszek,

mikor nyûgödre van a ház,

hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,

s elindulsz, hogy odút keress,

rügyet, magot, barkát ehess,

vizet találj, bunkót szerezz,

s ha nincs szabad föld, elvegyed,

az embert leöld s megegyed -

hadd bandukoljak ott veled,

romok alatt, romok felett,

és súgjam néked: tetszhalott,

hová mégy? Lelked elfagyott,

mihelyst a várost elhagyod.

Tanuld meg ezt a versemet.

Az is lehet, hogy odafenn

már nincs világ, s te odalenn

a bunker mélyén kérdezed:

hány nap még, míg a mérgezett

levegõ az ólomlapon

meg a betonon áthatol?

s mire való volt és mit ért

az ember, ha ily véget ért?

Hogyan küldjek néked vigaszt,

ha nincs vigasz, amely igaz?

Valljam meg, hogy mindig reád

gondoltam sok-sok éven át,

napfényen át és éjen át,

s bár rég meghaltam, most is rád

néz két szomorú, vén szemem?

Mi mást izenhetek neked?

Felejtsd el ezt a versemet.

(Toronto, 1980)

Faludy György (Színészeink Versközelben)

Egy idõ után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között, És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fõvel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnõtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idõ után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Mûveled saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz; Hogy valóban erõs vagy. És valóban értékes.
/Veronica A. Shoffstall/