Reményik Sándor : Mi mindig búcsúzunk
Mondom néktek:mi mindig búcsúzunk.
Az éjtõl reggel,a naptól este,
A színektõl,ha szürke por belepte,
A csöndtõl,mikor hang zavarta fel,
A hangtól,mikor csendbe halkul el,
Minden szótól,amit kimond a szánk,
Minden mosolytól,mely sugárzott ránk,
Minden sebtõl,mely fájt és égetett,
Minden képtõl,mely belénk mélyedett,
Az álmainktól,mik nem teljesültek,
A lángjainktól,mik lassan kihûltek,
A tûnõ tájtól,mit vonatról láttunk,
A kemény rögtöl,min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettõ,ugyanaz
Mert minden csönd más,-minden könny,-vigasz,
Elfut a perc,az örök Idõ várja
Lelkünk,mint fehér kendõ,leng utána,
Sokszor könnyünk se hull,szívünk se fáj,
Hidegen hagy az elhagyott táj,-
Hogy eltemettük:róla nem tudunk,
És mégis mondom néktek:
Valamitõl mi mindig búcsúzunk.
