Káma szolgája - Egy indiai herceg életébõl
A herceg Káma palotájának kertjében lótuszülésben elmélkedett. Káma palotája egy hegy tetején magasodott, a lejtõk bokrain drágakövek, gyümölcsök és lazurkõ levelek csillogtak. A kertben sohasem esett a hó, nem tombolt a szél, csak a Gangesz felõl fújt lágy, frissítõ szellõ. A szent folyó partjáról ösvény vezetett a palotába, a kapuban õr állt, belül pedig zuhatagos patakok táplálták a Gangeszt, melynek partján õsi hindu eposzokat énekeltek a bárdok. Százezernél is többen ünnepelték Ganga születésnapját. A zarándokok bivalytejbõl készült vajba mártott, gólyahírszirmokkal teli kicsi papírcsónakokat bocsátottak a vízre és meggyújtották õket, s azokban alkonyat óta világítottak a vízen lefelé imbolygó, apró lángocskák.
A zarándokok tudták, hogy a folyó megtisztító erejétõl megszabadulnak az újjászületések útjától. A Gangesz ragyogó vize ugyanis a Himalája tehénszáj jégbarlangjából bújik ki a napfényre, és sebesen fodrozódik fenyõfák, indiai cédrusok és skarlátvörös rododendronok mellett. Útját a Bengál-öböl hatalmas deltájában fejezi be. A Gangesz a Tejút folytatása, közvetlenül a Paradicsomból áramlik, s a tisztulás istennõjének, a fürge járású Gangának megtestesítõje. Éjszakánként Ganga ringatja álomba hálócsónakjukban azokat, akik a Gangesz vizén sikló jármûveken élnek a benáreszi partoknál.
Meditáció után a herceg megszólalt:
Ti, asszonyok, gyönyörûségesek!
És Ti, férfiak, asszonyaitok szemében gyönyörûségesek!
Akik meghívást kaphattatok Káma fényes palotájába és szabadtéri színpadának nézõterére: az idõk kezdetétõl keresitek egymást. A földi lét nektek szánt színpadán kiosztott szerepeiteket adjátok, és ez az isteni szemeknek kedves játék, mely a világ teremtésének egyetlen oka: folytatódik az idõk végezetéig
Ha szerettek: annyi, aminél több nem kívánható! Átutazóban a földön többre ne vágyakozzatok!
A szívetekben lakozó, boldogságotokat alakító, gyönyöröket ajándékozó Káma, a szerelmi játékok istenének bölcsessége beláthatatlan
A határtalan tudás azonban mutatja nektek az életcélok hármas seregét. Aminek a neve: a trivarga, amelyben a dharma, az artha és a káma egyenlõek egymással, és egymáshoz kapcsolódnak. A dharma, a vallási kötelesség és világi törvényesség; az artha, a haszon, gazdagság és pénzszerzés és a káma pedig a szerelem. Ha a hármas seregbõl az egyik nem segíti elõ a másikat, akkor az önmagát és a másik kettõt károsítja. Aki az életcélok szerint haladva a szerelmet átlépi, az a következõ lépést, a megváltást nem teheti meg. Hindu rítusainkat termékenységi kultuszok gazdagítják: gyermek után sóvárgó asszonyaink, gyermeki szüzek és tiszta leányaink áhítattól áthatva járulnak a szent lingamhoz: simogatják, illatozó kenõcsökkel kenegetik, virágokkal díszítik. Csókolgatják. És bámulattal nézik a templomaink falait díszítõ erotikus dombormûveket, amelyek az egyesülés módjait ábrázolják. Dicsérjük Káma lenyûgözõ képzeletét!
Az idõs herceg hosszú szünetet tartott. Amikor fölnézett, hallgatói már nagy csoportokban ülték körül a paradicsomi kertben. A zarándokok a fûre telepedve helyezkedtek el és fegyelmezetten hallgatták az elõadást.
A herceg újra megszólalt:
Káma szolgálatában álltam s legszívesebben a szerelem titkairól beszélek nektek
Megkaphatjátok a nõt, de ha nem szeretitek igazán: soha nem lesztek boldogok. És ti, asszonyok, tiétek a férfi, de ha nem szeretitek határtalanul: elveszítitek. Szárnyaló nõiességetek, ékességetek, finomságotok, csókjaitok és öleléseitek nélkül õk örök vándorok. Pedig õk is csak arra vágyakoznak, amire ti. Hogy szeressétek õket! S õk titeket. Szívetekben mindörökké Káma lakozzon!
A herceg elérzékenyülve folytatta:
Indiánk mennyi szegletében csavarogtam! És az istenek világméretû birodalmában mindenütt lenyûgözött a halandók kultúrája, ámulatba ejtett a természet s elbûvöltek az asszonyok. Sri Lankán szingaléz, Ászámban ászami, Nyugat-Bengálban bengáli, Gudzsarátban gudzsaráti és szindi, Radzsansztánban rádzsa
s a többi nõ Uttar Pradésbõl, Bihárból, Madhja Pradésbõl, Karnatakából, Kasmírból, Panzsábból
Tekintetek, illatok és szenvedélyek lángoló mécsesként égnek az emlékezetemben: Jaipur, Khadzsuráhó, Kónárak, Ágrá, Adzsantá, Delhi, Bombay, Szárnáth s megannyi fény!
A brit uralom alatt folytatódott vándorlásom, fent, a radzsasztáni sivatag belsejében, az Arawalli-dombokon túl, ahol már nincsen más, csak homok, fehér homok és csupasz fekete fák. És elszórtan, Visnu neve áldassék, egy-egy féltenyérnyi zöld folt. És élet csak ott van, ahol kút is van...Visszanéztem. Tevéim, szolgálóim rendezett sorokban lépkedtek mögöttem. Nemzetségem a sivatagban vándorol évezredek óta s mindig a tevék voltak életünk fõ biztosítékai
Nem aludtam egymagam
Mellettem asszonyomat, fejrecsavart kelmével, olyannak láttam, mint a fénylõ smaragdot, színarany foglalatban. Nyolc gyermeket szült nekem. Tevéken ülve jöttek szép sorban mögöttem.
Nem jártam a földön máshol sehol, de asszonyomnál szépségesebb biztosan nem létezik s gyönyörûségét magamban megõrzöm, amíg csak élek.
Embert boldoggá ki tehetne más, mint szerelmese, akivel együtt lélegzik?
Friss legelõfoltok tûntek föl elõttem, kicsit még továbbmentünk s ez a hely már alkalmasnak látszott, hogy ott egy idõre megtelepedjünk. Volt egy kút, ahol a huszonöt-harminc méteres mélységbe leeresztett bivalybõr tömlõhöz erõsített köteleket tevék húzták. Épült a kútnál egy ferde pálya, ami meredek gödörbe vezetett. Az állat ballagott lefelé a lejtõn, s közben felhúzta a tömlõt. Sokszor két tevével dolgoztunk. Gyönyörködtem lányaimban, sötétvörös fátylakba burkolózott, szép fiatal gyermekeimben. Fényes rézkorsó volt a fejükön, és kis karika az orrcimpájukban. A mozdulat, ahogy fejükrõl leemelték s a zuhogó víz alá tartották a kancsót a táncoló apszaraszok kecsessége volt, hogy Káma is örömét lelje bennük.
Templomainkban a tánc az áhitat elválaszthatatlan része. Mi, hinduk a templomokban virágot ajánlunk fel áldozatképpen az isteneknek, de ajánljuk a zenét és a táncot is, mert azok az emberi lélek legszebb kifejezési formái.
Csak Indiánkban létezik táncoló istenség. Siva a Nátárádzsa, a táncosok királya, aki a Tudat Csarnokában táncol és ott alkotja meg a világyegyetem ritmusát.
Beszélj még az indiai táncról, herceg! kérlelte a herceget az egyik zarándok.
Már a Védákban is találunk utalást a táncra. A nagy eposzokban, a Mahábháratában és a Rámájanában mind gyakrabban említik. Ardzsuna, a Mahábhárata egyik hõse számûzetése idején Viráta királyának szolgálatában állt mint a hercegnõk zene- és táncmestere. Ebbõl arra következtethetünk, hogy a táncmûvészet akkoriban nagy tiszteletnek örvendett. Elõkelõ hölgyek ugyanúgy mûvelték, mint a hivatásos táncosok. A tánccal foglalkozó legkorábbi munka a Nátja Sásztra, az indiai zene- és drámaesztétika nagy összefoglalása. Táncainkat négy fõ klasszikus iskola jellemzi: a déli bhárata natjam, Keralában a kathákali, északkeleten a manipuri, északon a kathák. És mint minden indiai elõadómûvészetben, a táncban is a rásza, vagyis esztétikai hangulat áll a középpontban. A táncban a rászát a bháva, azaz kifejezés érvényesíti. A táncosnak úgy kell elõadnia, hogy ahol a kéz, ott a tudat is, ahol a tudat, ott a bháva, és ahol bháva van, ott van a rásza.
És lehet e gyönyörûségesebb, mint a hegyes-völgyes Manipurban bájos fiatal lányok lírai táncát nézni!?
Arcuk mozdulatlan, a mondanivalót a ringó test és a karok kecses mozdulatai közvetítik. Jelmezeik vidámak és színesek: a fejdísz kis kúpos sapka, a szûk kabátka sújtásos bársony és a bõ harangszoknyát gazdag hímzés díszíti.
Lehet-e Indiánkat megismerni és megérteni a templomaink homályából kilépett indiai tánc nélkül?
A zarándokok bólogattak, hogy nem, a herceg pedig folytatta azt a történetet, amit elkezdett:
A radzsasztáni Tar-sivatagban egy sor enyhén kifelé dõlõ hosszú cölöp tetejére kötelekkel feszítettem ki a teveszõrbõl font, alacsony sátort. Nagyobb lányaimnak tehát már volt hajléka. Aztán a fiúkét állítottam fel. Végül egy nagyobbat magunknak és kicsi gyermekeinknek emeltem.
Közben elleni kezdett egyik kedvenc tevém, magam sürgölõdtem körülötte, de az elkövetkezõ napokban szolgálóimmal együtt még tíznek kellett segítenünk, hogy utódaikat a világra hozzák
Így teltek a napjaim. Sokszor alig vártam, hogy asszonyom mellé bújjak!
Ti is így éltek, hogy valamiért mindig hadakoztok!? kérdezte. S közben szerettek?!
Mit mást tehetnénk az újjászületések állomáshelyein, ha nem azt, amit Káma rendelt nekünk?
Feleségem halála után mindent otthagytam a sivatagban. Zarándokútra jöttem Benáreszbe, hogy rendszeres elmélkedés után e világot elhagyjam. Jártam az utcákat, az ezer és ezer éves múlt díszletei között, a szent Gangesz partján, az õsi Benáresz szûk sikátoraiban s úgy éreztem, mintha minden sóhajtásom és vágyakozásom idõtlen idõk óta bennem létezne már. Távolodtam a jelentõl, a zarándokok zsivajától s mintha Ninive falai közé érkeztem volna: az ókorba, a legrégebbi idõkbe
És a hömpölygõ Gangesz sokkoló bûvöletét éreztem, amikor az égi apszaraszok a benáreszi forgatagból Káma kertjeibe vezettek. Ahol életem egész folyamát áttekinthettem
Nemes és nagytehetségû törzs hajtása vagy, herceg. Az egész életed láttad? Káma tette fel a kérdést. Az egészet?
Helyesen mondtad, hogy ti, halandók kiosztott szerepeiteket játszátok el a földi színpadokon s játékotok a világ teremtésének oka.
A herceg pedig látni kezdett! S amit látott, amit a zarándokoknak elbeszélt, az Káma színpadán mind életre kelt.
A világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott a végtelenség kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítõje és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egésze mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó õsanyagban. Visnu létesítõ akarata kisarjadt, és köldökébõl egy lótusz nõtt ki. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kehyhében ült Brahmá, az egynek teremtõ ereje.
Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg; hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelybõl léte fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül õ van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely õt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett, s a herceg is eképp cselekedett: honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam? Hosszú, hosszú ideig emlélkedtek e kérdésen, míg végül szívükben, lényük legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a végtelenség kígyóján nyugvó egynek, a világ gyökerének a képe.
Brahma hódolva fordult hozzá:
Mi az én teendõm?
Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:
Gyûjtsed össze egyetlen gyújtópontba erõid teljességét!
Brahmá, miképp a herceg, magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség, a szellemi-értelmi erõk egyetlen célra irányított összpontosítását, a jóga alapjának legmagasabb fokát. Határtalan erõ töltötte el, miképp a herceget, a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett.
A világ benépesült s mindenféle élõlény a maga helyén folytatta a természetébõl következõ tevékenységet. Az egész folyamaton az egyetemes törvény uralkodott, s ennek a legfõbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek nagy törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.
Beszélj még errõl, herceg! kérte az egyik zarándok.
És a herceg beszélt:
Minden tett, minden cselekvés meghozza a maga következményét, mint ahogy a magból kihajt a fa, s ebbõl kisarjad a gyümölcse. A tettek és következményeik idézik elõ minden élõlény sorsát. Jó az, ami a törvény töretlen érvényesülését szolgálja, és elõsegíti a folyvást magasabbra fejlõdõ kibontakozást; rossz az, ami ezzel ellentétesen, gátlóan hat. A helyes tevékenység jó, emelkedõ, tisztuló sorsot eredményez; a rossz viszont hanyatló, zavaros, bukás felé sodró sors elõidézõje. Mert a jó egyúttal igaz és valóságos, a rossz pedig ennek a tagadása, hazug és valótlan. A helyes magatartással velejár a belsõ egyensúly nyugalma, a boldogság egyedüli forrása; a rossz azonban mohó vágyakozás, elégületlenség, tehát boldogtalanság, szenvedés okozója. S az élõlények újra meg újra megszületnek, majd elmúlnak, ismét megszületnek és így tovább, mindig azon a fokozaton, amelyet magatartásukkal, cselekedeteikkel elõkészítettek, s ennek megfelelõen szenvednek vagy részesülnek a boldogságban. A jónak is kell szenvednie a bûnhõdést a rossz tettéért, amelyet valamelyik régi, elmúlt életében követett el. Csak az emelkedhet a jó és rossz fölé, aki már minden tartozását megfizette: ez a tettek következményeitõl való végsõ szabadulás.
Megvilágosodott elmével ismertetted a karma-tanról szóló felfogást mondta Káma. És most, hogy a kezdetektõl látod a múltad, látni és hallani akarjuk mi is
Alászállásaidat és megtestesüléseidet.
Káma trónjából nézte a színpadot.
Részlet Polgár Ernõ - Káma szolgája címû regényébõl.
Magyar Napló
Ezoterika fórum
